Adommy annyi mindenben hozott újat az életembe. Olyan szinten tanulok tőle szeretni, amire nem gondoltam volna, hogy képes vagyok. A magam felületes, önző stílusával és érzéseivel nem érdemlem meg, hogy ennyire szeressenek. Úgy hiszem, téved, mikor azt mondja: szüksége van rám, nekem sokkal inkább van szükségem rá. Mint mikor a rengeteg rongybaba után kapsz egy igazi Barbiet. Belehalnál, ha elvennék tőled. Azt hiszem, én is belehalnék, ha elveszíteném Adommyt. Nagyot sóhajtottam és kedvesen elmosolyodtam.
- Köszönöm - suttogtam hálásan, mikor megígérte, hogy mindig vigyázni fog rám. Úgy hiszem, kezdem érezni milyen is az igaz szeretet. Amikor megszűnsz létezni, mint egyéniség, csak azért, hogy eldobva az éntudatod béklyózó korlátait egybeolvadhass a másikkal. Meztelennek éreztem magam Adommy karjaiban, úgy éreztem, a lelkem minden apró, sötét és velejéig romlott bugyrát látja. És hálás voltam, amiért képes szeretni minden szörnyűségemmel együtt.
Fáradtan sóhajtottam és szinte beleolvadtam az ölelésébe. Halvány mosoly szaladt ajkaimra, mikor hallottam, hogy énekelni kezd. Nem figyeltem a szavakra, csak engedtem, hogy hangja lágy rezdülései elringassanak. Fáradtnak és elgyötörtnek éreztem magam, a testem pihenni akart, az agyam szintén. Lehunytam a szemem és lassan sodródni kezdtem a valóságból az álomba. Lassan megszűntek a hangok, eltűnt a fájdalom és elaludtam. És ma egy csodás világról fogok álmodni, ahol nincsenek gondok, csak Adam és én és együtt létezünk az Univerzum puha sötétjében.

// Köszöntem! JÁTÉK VÉGE//

- Ne mondj ilyet. Te vagy az egyetlen, aki megmaradt nekem, szükségem van rád és szeretlek.
Nyomtam egy puszit homlokára. Mikor megcsókolt tudtam, hogy kapott egy kis vért, nem baj, úgyis olyan vér hiányosan fest, nem fog megártani neki.
- Mindig vigyázni fogok rád.
Mosolyodtam el halványan, ujjam végigfutott ajkán. Hátradőlt az ágyon és engem is magával rántott, elfeküdtem mellette, tűnődve néztem arany tincseit, melyek kicsit belelógtam arcába.
Közelebb húztam magamhoz, eléggé fájt mindenem, sőt enyhén zsibbadt is az összes tagom, de igyekeztem úgy tenni, mintha nem is létezne a fájdalom, vagy nem az én testem lenne, hogy érezzem.
Piszkosul elegem volt ebből a napból, és a fáradtság abszolút földre teremtett, de ahogy láttam, Bria sincs az energia toppon, így lassan elkezdtem simogatni selymes, puha haját, és azon gondolkodtam, mit mondhatnék neki egyáltalán. De nem jutott semmi eszembe, csak egy dal, az meg elvileg lányoknak íródott, de hirtelen rohadtul nem érdekelt, az sem, hogy van benne olyan, ami nem ide tartozik.
Csoda velünk sosem történt, angyal sosem járt közénk,
Itt legalább létezel, vár, ami vár, ébredj fel!
Lucy - Nellie: Csillagok idején veled leszek én, legyen, ahogy választod
Lángolunk te meg én, sehol az erény, leveszed az álarcod
Nincs szerelem és nincs más szabály: sose sírhatsz, ha fáj…
Halkan, tűnődve énekelgettem, egészen addig, míg éreztem, hogy Bria teste karjaimban ellazul, az én szemem is lecsukódott, majd hamarosan el is aludtam.

//köszönöm! //

Zavartan nyeltem. És íme, a férfi, aki százszorta jobb nálam és voltam olyan hülye örökkévalóságot ígérni neki. Nem érdekli a bosszú, nem akarja annak a szörnyetegnek a halálát. Az én tettem nagy részét bosszú vezérelte, furcsa, hogy van, aki másképp gondolkodik.
Mi a baj? Jó kérdés. Egy önző, manipulatív, elviselhetetlen dög vagyok, ennél több probléma nincs is, azt hiszem.
- Nem akartalak megbántani. Sosem akarlak megbántani, de mindig megteszem. Ilyen vagyok - megvontam a vállam és mereven bámultam a falakat. Éreztem lélegzetének hűvösségét nyakamon egy pillanatra, majd lehunytam a szemem. - Tönkreteszek mindent, ami jó, lerombolom a szépet. Nem érdemellek meg - vontam meg a vállam. Vérszag csapta meg az orrom. Sóhajtottam. Most először mióta beszélek a szemébe néztem, hosszasan, félve, majd közel hajoltam s végül pilláim lecsukva gyengéd csókot leheltem ajkaira. Mikor elhúzódtam megnyaltam a szám. Éreztem a vér ízét, halványan, keserűen elmosolyodtam.
- Annyira nem volt veszélyes, viszont köszönöm, amit értem tettél - mondtam halkan s Adommy kezét megragadva hátradőltem az ágyban, magammal húzva őt is. Az oldalamra feküdtem s szembefordultam vele. Néhány apró sérülés, pár helyen megégtem, de az ereimben keringő sárkányvérnek hála gyorsan gyógyulok. Csak a fejem fáj kegyetlenül, ott, ahová az ütést kaptam, amitől kiájultam. De már az sem vérzik, csak sajog. De a legjobban az fáj, ami bennem van. A félelem emléke, hogy Adommy elhagy, megbénít. Sóhajtottam. Furcsa ez a helyzet. Furcsa, hogy attól félek, elhagy egy férfi s nem én fogok majd hátat fordítani neki. Mert én nem tudnám megtenni, de őt mi kötheti hozzám?

Tátott szájjal meredtem rá. Az nem is kifejezés, hogy ledöbbentem, inkább lesokkolt a dolog. Azt hittem, 20 évig biztonságban tudhatjuk magunkat, távol Neplen-papától, de úgy tűnik, a sors nem kegyes ennyire hozzánk. És ami az édesanyjával is történt... Ez a pasas nem komplett teljesen, remélem, láthatom még egyszer és bemutatom majd természetfeletti képemet. Persze, nem fogom rögtön megölni, valószínűleg ezt az örömet Adamnak adom, de legalább megfogom kínozni, úgy hogy könyörögni fog a halálért.
Csak bólintottam, majd hátráltam és lehuppantam az ágyra. Milyen egy önző ribanc vagyok, itt siratom magam, mikor neki sokkal nagyobb szüksége van rám, az én apró problémáim eltörpülnek az övéi mellett. Sóhajtok, majd hátrasöpröm szemebe lógó tincseim.
Mikor kijön a fürdőből tekintetem végigsiklik rajta. Perpillanat nem tudok arra figyelni, hogy jóformán meztelen, csak az arcát nézem és nagyot nyelek. Leül mellém és bocsánatot kér.
- Végül is igazad volt, de már mindegy. Elmúlt - mondtam kedvesen s megvontam a vállam. Nem tudnám elmondani, mennyire hálás vagyok neki és mennyire fáj látni, az égési sérüléseket rajta, ezért nem is próbálkoztam. Majd egyszer megmutatom neki, majd egyszer, ha képes leszek rá, bebizonyítom, hogy megérdemeltem, amit tett értem.
- Megkeressük, megígérem - emeltem tekintetem arcára. Jelen pillanatban csak annyi létezett a fejemben, hogy megkeressem és megöljem ezt az őrültet, aki ennyi fájdalmat tudott okozni egy ilyen tisztalelkű lénynek. Gyűlöltem az a férfit, anélkül, hogy különösebben ismertem volna. - Minden rendbe jön! - suttogtam, de ezt már nem ígértem meg. Valószínűleg úgy sem tudtam volna betartani, így nem akartam hamis ígéreteket elrebegni.

Kopogtak az ablakon. Mégis ki a csuda lehet. Megtöröltem a szemem, de száz százalékig biztos vagyok, hogy olyan vörösek a szemeim, mintha a konyhában kellett volna kisegítenem a hagymapucolásban. Adommy guggolt az ablakpárkányon, várva, hogy beengedjem. Sose terveztem, hogy egyszer így fog látni, elnyúzottan, kisírt szemekkel, farmerban és pólóban, mert én sose szoktam ilyen lenni. Nem engedem magamnak meg azt a luxust, hogy gyengének láthasson bárki is. A sebezhető lényt bántják az erősebbek, ezért kell tartás ebben a világban.
Az ablakhoz sétáltam és kinyitottam, nem haboztam egy pillanatig sem, mert tudom, hogy milyen tériszonyos szegénykém. Úgy látszik, őt sem kímélte kevésbé az élet, mióta elviharzott a faluból, mert ha lehetséges, még pocsékabbul néz ki, mint mikor utoljára láttam.
- Mi történt? - kérdezem ijedten, mikor már a szobában van. Végignézek rajta, haja, ruhája csapzott, arca megviselt.
Megragadom a kezét, aztán szorosan magamhoz ölelem. Érzem hűvös testét az enyémhez simulni, megint sírni támad kedvem, de nyelek, hogy visszafojtsam. Elengedtem, hátralépek.
- Kérsz valamit? Vagy akarsz zuhanyozni? - nyekegek valahogy ki két értelmes mondatot. Sóhajtok. Istenkém, csak mondjon bármit, kérjen akármit, csak segíthessek, csak tudjam, hogy megtettem minden tőlem telhetőt.
Még él bennem a félelem, hogy elveszíthetem őt, még látom az arcát sértetten és megbántottan, ahogy eloltja a cigit és elrohan. Ha szakítani jött, én nem tudom mit csinálok. Kérdőn vizsgálom az arcát és hevesen dobogó szívvel várom, hogy valamit mondjon végre.

Kimondta. KIMONDTA! Ohh, édes Istenem, köszönöm, hogy teremtettél valaki olyat, aki szeret. Bár ott van a nővérem is...meg az anyám félig, de az most nem számít, mert ők nem így szeretnek, én meg erre várok már egy ideje.
-Örökké.
Ígértem én is, majd forrón csókoltam meg, húztam magamhoz közelebb. Hihetetlen, hogy egy véletlen találkozásból ez nőtte ki magát. Nem mintha zavarna, csak nem mondom, furcsa....írtó furcsa.
Ekkor valami megzavarta a kis idillünket...mégpedig a telefonom. Sóhajtva hajoltam el Briától, és kotortam elő nagy nehezen a készüléket, majd vettem fel a telefont. Matt volt, és valamiért irtó ideges. Levél? Milyen levél? Nekem. Hát jó, de miért olyan fontos? Jó, jó, értem, mert csak, és húzzam haza a belem, mert rosszul járok.
Sóhajtva tettem le a telefont és néztem rá Briára.
-Haza kell mennem, Mattnek gondja akadt, és szerinte nekem is. Megtennéd, hogy kijuttatsz Sárkánybirodalomból?
Kérdeztem, majd mikor kijutottam azonnal Vérhegyre mentem, ahol Matt a kezembe nyomta a borítékot. És kezdődhettek a problémák....

//Köszi! //

Zavartan pislogtam és nyeltem. Nem tudom, készen álltam-e erre a vallomásra. És nem tudom, készen állok-e kimondani. Még sose szerettem senkit, úgy igazán, szerelemmel. Szóval, lehet, hogy azért remegnek a lábaim, mikor meglátom és azért dobog hevesebben a szívem és azért gondolok folyton rá és azért lebegek 2 centivel a föld fölött, mert szeretem? Lehetséges... Mennyire kiszámíthatatlan is ez az egész szerelem-dolog. Csak vásárolni indultam, majd mikor megláttam ezt a helyes srácot, gondoltam legyen egy izgalmas éjszakánk. Erre meg mi történt? Óhatatlanul beleszerettem... És ez a legveszélyesebb, hogy nem mi választjuk meg kit szeretünk, hanem a szerelem választ minket.
- És én is szeretlek - suttogtam halkan, a szemeibe nézve. Még én se mondtam soha senkinek, legalábbis nem ilyen értelemben és nem ennyire komolyan. Szinte hallottam, ahogy visszhangozzák a vallomást a falak, továbbsúgják egymásnak a bútorok, kirepül a hang az éjszakába s a Hold egy pillanatra fényesebben ragyog s a csillagoknak mosolyogni támad kedvük. Zakatolt a szívem, mintha kiakarna ugrani a bordáim közül, hogy Adam kezébe vethesse magát, élő bizonyítékként, hogy a vallomásom őszinte volt.
Közelebb hajoltam, mert fájt a köztünk húzódó néhány centi levegő-határ. Ismét éreztem, hogy kezdek belesüppedni az Adommy-Univerzumba s soha többé nem akartam kilépni onnan. Adam egy olyan arcom látja, amit talán senkinek sem mutattam meg soha, és azt hiszem, ez a legőszintébb részem. Nem tudom, hogyan fogok elboldogulni ezzel a mérhetetlen érzéstömeggel, ami hirtelen a vállamra zuhant, de valahogy nem tudom bánni, hogy így történt.
- Örökké - suttogtam nagyon halkan s elmosolyodtam. Élveztem az egész testem beborító érzést, amit legkönnyebben az első szerelem csodájaként tudnék néven nevezni.

Sóhaján halkan felkuncogtam. Nahát, hogy felhúzom az idegeit, pont úgy, mint ő az enyémeket, csak a nyaka közelségével.
Kérdésére elmosolyodtam és tovább csókolgattam finoman ütőerét. Ejj, ki mondta, hogy nem vagyok mazochista? De, az vagyok, rettenetesen.
-Igen, éreztem, nagyon-nagyon erősen.
Súgtam nyaka tövébe. Csodálkozására vállat vontam. Ilyenkor nagyjából teljesen mindegy, kinek-minek a vére, szerintem. Csak arra emlékszem, hogy érezni akartam, éhes voltam, szomjas és torkom kellemetlenül száraz volt, de testem eléggé le volt foglalva ahhoz, hogy még az égető érzést is kitermelje, így az szerencsémre elmaradt. Ha meglett volna, nem hiszem, hogy kibírtam volna nélküle.
-Szerintem ilyen állapotban aztán teljesen mindegy, kinek a vére.
Vontam vállat. Lágyan csókolt meg, szinte már hergelően gyengéden. Végigsimított arcomon, ezzel halvány mosolyt csalt ajkaimra. Arra, amit mondott elnevettem magam. A szemeimért? Na, ilyet se hallottam még soha, sőt, hasonlót sem, de mindegy. Komolyan, ez a nap egyre furább. Rosszul indult, aztán jó lett, aztán mégjobb.
-Nem...nem mondtad.
Mosolyogtam rá, majd lehajoltam hozzá, hogy ajkainkat csak már milliméter válassza el, és miközben beszéltem ajkaink folyamatosan érintgették egymást.
-De én meg azt nem mondtam, hogy szeretlek.
Mondtam és tekintetem az övébe fúrtam. Rettenetesen furán éreztem maga, mivel soha nem mondtam senkinek, hogy szeretlek. Soha.
-Ezt még soha nem mondtam senkinek.
Suttogtam megdöbbenve, majd kicsit elhajoltam.

Érdeklődő arccal hallgattam beszámolóját és akadt pár mondat, ahol szívesen közbevágtam volna, de megvártam, míg végigmondja. Aztán azért nem szólaltam meg, mert nyakamhoz hajolt s ajkai végigtáncoltak nyakamon, majd ütőeremre lágy csókot lehelt. Összerezzentem s lehunytam a szemem, majd halkan felsóhajtottam.
- Eltudom képzelni - suttogtam halkan s kinyitottam a szemem. Tarkójánál hajába túrtam s kicsit lentebb csúszva a kanapén számat forrón ajkaira tapasztottam s követelőzőn csókoltam meg.
- Amikor együtt voltunk, akkor is érezted ezt az éhséget? - kérdeztem miután kissé elhúzódtam. Nem tudom mi lesz a válasza, de hajlok az igen felé. Ebben az esetben hálás vagyok, hogy nem harapott belém, bár, lehet ő járt volna rosszul. Nem hiszem, hogy díjaznám, ha belém harapna.
- Nem is tudtam, hogy a sárkányvér is megfelel nektek - vontam fel a szemöldököm. Más faj témában elég gyenge vagyok. Bár, végül is, miben különbözik az én vérem az emberekétől? Ugyanúgy vörös, ugyanaz a feladata, ugyanúgy a szívem pumpálja, minden dolog azonos, hát miért is ne lenne megfelelő számára az én vérem? Na, ezt végszükség esetén jó lesz megjegyezni...
Gyengéden megcirógattam az arcát s lágyan, kedvesen megcsókoltam.
- Mondtam már, hogy megőrülök érted? - kérdeztem egy csábos mosoly kíséretében. - És azt hiszem, azt sem mondtam, hogy a szemeidért is teljesen odavagyok - suttogtam s kislányosan ártatlan mosoly szökött szám sarkára.

Aha...na ja, én az apucitól félek, a többi az elnézhető kategóriába tartozik. Az apák....azokkal sajna nem tudok mit kezdeni, még mindig. Nem találkoztam túl sok apukával még, így a fő apa kép az enyémből alakult ki. Ő a könyvelés előtt őrmester volt, mindig elvárta, hogy magázzam, és apa helyett őrmesternek hívjam. Hát, van ilyen, nekem ez lett a természetes, nővéremnek meg a tegezés és az apuci...el nem tudnám képzelni, hogy én az apukámat valaha le apuciznám. Ki van csukva.
A nővéres dolog...hát biztos kedves lesz, bár én a saját nővéremből indulok ki, szóval ott meg egy ilyen jóságos kép alakult ki. Egy nővér nem lehet más, mint a kedvesség mintaképe. Szeretni kell, nem is lehet mást csinálni.
De úgy hallom, Bria tud. Szegény Bella. Ajkamba harapva figyeltem, de el sem tudtam képzelni, hogy szerelmem tud ilyen is lenni. Úgy látszik, jobban teszem, ha soha nem haragítom magamra, különben nagyon meg fogom bánni. Az rántott ki a gondolkodásból, hogy hirtelen felém fordult. Kérdésére halvány mosoly kúszott arcomra, majd bólintottam.
-Hát, nagyon úgy látszik.
Hagytam rá. Hogy-hogy milyen ez a vámpírosdi? Vacak, jobban szerettem, mikor ember voltam. Sóhajtva gondolkodtam el a kérdésen.
-Kicsit váratlanul ért, ez az egész, mint mondtam, az egyik koncertről mentünk haza, mikor az uralkodó és pár vámpír ránk támadtak. Csak arra emlékszem, hogy megharapott és egyre fáradtabb lettem, majd elájultam. Vérhegyen, a szobámban keltem fel, ott volt Cornelius is. Elmagyarázta, hogy imperátor vagyok, erősebb, mint a többi vámpír, nagyobb a hatalmam, felettük állok, de ugye az uralkodók alatt. Így a különleges képességem is erősebb, mint a normál vámpíroké, de gyengébb, mint az uralkodóké. Így meg tudom védeni Corneliust, ha kéne tőlük. Ezt még el tudtam fogadni. De rettenetesen éhes voltam. Ez olyan, mintha egy tüzes fáklyát dugnának le a torkodon. Egyszerűen égető érzés, közben úgy érzed, mindjárt kiszáradsz, a fogaid megnyúlnak. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az éhséggel, mert egyszerűen csak...viszolyogtam a gondolattól, hogy embert öljek. De szerencsére lehet állatok vérét is inni, de ez nem tesz olyan erőssé, mint amennyire lehetnék. Így néha boros üvegből iszom vért, melyet mások szereztek egy-egy vadászat alkalmával. Érzékszerveim kiélesedtek és erősebb vagyok, meg gyorsabb. Jót lehet nevetni a másikon, mikor kiengedi a fogait, nem mindennapi látvány. Csak az a rossz benne, hogy nagyon nehéz megállni, mikor éhesek vagyunk. A vér feltüzeli a vágyainkat, főleg ha valakiből szívjuk ki, palackosan már annyira nem jó. Egyszerűen csak beindít, kicsit elveszi az eszünket. Ilyenkor olyan dolgokat teszünk, amit magunktól nem biztos, hogy megtennénk. Ugyanígy van fordítva is. Mikor valakivel vagyunk és az a valaki felizgat minket, éhesek leszünk. Szerintem ez a legkínzóbb...
Fejeztem be a történetet és szerintem minden kérdésére válaszoltam. Emlékszem, mikor lefeküdtem vele, volt egy olyan pont, mikor majdnem megharaptam. Hozzá hajoltam, ajkammal finoman végigsimítottam nyaka vonalát, mikor elértek ajkaim ütőeréhez lány csókot nyomtam rá, beszívtam bőre illatát, amivel jött is a vére illata.
-Nagyon jó illatod van.
Mosolyogtam rá sötéten, jelezve, hogy nem csak egy értelemben értem.

- Ne sajnáld! - mosolyodtam el gyengéden. Igazából, gyűlölöm, ha sajnálnak, mert olyankor gyengének lát a másik és én nem szeretek gyengének vagy sebezhetőnek tűnni. No, igen, a bemutatás.
- Hát, apámnak lesz majd pár kellemetlen megjegyzése majd, de neked semmit nem fog mondani, nyugi. Bella kétkedni fog, de azért örülni, hogy találtam egy rendes srácot, mindenki más pedig fogadásokat fog kötni a hátunk mögött, hogy meddig tart ez a kapcsolat kettőnk között - elmosolyodtam s fejem oldalra fordítva leheletnyi puszit nyomtam nyakára. De csak ketten tudunk az ígéretről: "örökké".
- Hát, ő kerül engem, én meg minden alkalmat megragadok, hogy megkeserítsem az életét. Engem nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni - megvontam a vállam, de nem néztem a szemébe, valószínűleg csalódottságot láttam volna benne.
- Akkor, hivatalosan is a barátnőd vagyok? - kérdeztem s előrehajoltam, majd felsőtestemmel felé fordultam, hogy könnyedén a szemébe nézhessek. Felvont szemöldökkel és játékos mosollyal vártam a válaszát.
- Egyébként, milyen ez a vámpírosdi? - kérdeztem hirtelen. - Szóval, én nem tudom felfogni, milyen lehet ilyen fajúként elaludni, aztán valami teljesen másként ébredni fel - megvontam a vállam. Én egész életemben sárkány voltam, oké, nekünk is van ez az átváltozás sárkányalakból emberi alakba, de a lényegesebb tulajdonságaink megmaradnak emberként is, mint például a kifejlett érzékszervek. Mondjuk, vicces is lenne 3 tonnás sárkányként leélni az életet... Bár az is igaz, ha azt szoktam volna meg, az lenne a természetes.
Vállamat a kanapé háttámlájának döntöttem és kíváncsian fürkésztem arcát.