Jaj, ne... Xavi családot akar velem alapítani!!! Én ezt nem bírom ép ésszel, komolyan... Úgy éreztem, hogy itt helyben idegösszeroppanást kapok, ha még egy percig együtt kell maradnom ezzel a tökkelütöttel.
- Nem tudom, Xavi, nem tudom, mit eszik... - suttogtam totálisan összetörve, ahogy Xavi még párszor karambolozott a fallal a pónin lovagolva. Már úgy voltam vele, hogy engem nem érdekel, leugrok a lóról, amikor hirtelen megjelent a kijárat. Daniell fogta magát és hihetetlenül morcos arckifejezést vágva, minden köszönés nélkül lelépett. Azt hiszem, közölni kéne vele, hogy ne áltassa magát... Mert már enyhén fáj, hogy folyton azt látom rajta, hogy majd megveszik értem. Mélázásomból félnótás rajongóm hangja rázott fel, ahogy elzavarta az útból a jelenlévő nőket, majd nagy sebbel-lobbal kivágtázott a kastélyból. Még egy pár percig hagytam, hadd vigyen, amerre akar, de aztán elegem lett a mókából: kibontottam a szárnyaimat, majd nemes egyszerűséggel felrepültem és meg sem álltam Tündérrejtekig. Találjon meg, ha tud...

A felhőkben éreztem magam, amiért Marcus bevallotta, hogy szeret. Na, jó nem pont ezekkel a szavakkal, de végül is megbocsátotta a kis botlásomat és érthető módon nem akart ennyi ember előtt érzelegni. Na, de majd ha hazajutunk. – Szerinted megtarthatjuk a pónit? – érdeklődtem széles mosollyal, miközben fel-alá nyargalásztunk. Egészen kezdtem belejönni a paci irányításába, már csak elvétve mentünk neki a falnak vagy a többi jelenlévőnek. – Olyanok lehetnénk, mint egy nagycsalád! – lelkendeztem tovább, hisz ez is egy következő lépcsőfok a kapcsolatunkban. Igaz, családalapítás előtt a többség kutyát vállal, de nekünk a póni is megteszi. Még el lettem volna egy darabig, de egyszer csak ismét megjelent a szakállas ürge, majd egy ajtó, s közölte, hogy távozhatunk. Az első, aki lelépett Danielle volt. Még csak nem is köszönt. Úgy látszott nem élvezte a mókát. Mindenesetre én nagyon örülök, hogy eljöttem, hisz végre megtaláltam életem párját. Azonnal bemutatom a családomnak. – Vigyázat, hölgyeim! – szóltam az ajtóban ácsorgó nőknek ismét ágaskodásra bírva a pacit. – Kapaszkodj Marcus! – szóltam a hátam mögött kucorgó félistennek, majd megcéloztam az ajtót, s mind hárman, a pici póni, a szerelmem és én, elvágtattunk a Naplementében

// my little pony... //

- Örülök neki, hogy szereted ezt a ruhát, de ez a cipő piszok kényelmetlen. Hogyan tudsz te ebben létezni? - majd megemlítette a lányát. Megami, de hisz őt ismerem. - Megami a te lányod? - adtam hangot is felismerésemnek. - Ne parázz őt ismerem, vagyis ha akarsz beszélhetsz vele, hisz ismeri a "testemet". - mondtam neki együtt érzőbben, hisz Megami nagyon aranyos és egy gyereket sosem hagynék cserben. Meg eszembe jutottak a vérpárducaim is, akiknek most mellőzniük kell a királynőjüket ki tudja mennyi ideig napig, hisz ebben a testben nem mehetek haza. Világgá üldöznének, de őt sem engedem be a palotába, a lakosztályomba. Shade közelébe, tényleg Shade ezt remélem soha nem kell megtudnia, hisz mit szólna ahhoz, ha megtudná, hogy egy vérfarkas testében tanyáztam.
Ekkor megjelent Merlin és közölte velünk, hogy hat napot kell eltöltenünk ezekben a lehetetlen állapotokban.
- Ha meghalsz visszaváltozunk? - kérdeztem tőle, de addigra már sajnos eltűnt, mondjuk egy próbát megért.
Megjelent egy ajtó én pedig minél gyorsabban ki akartam jutni rajta, de ebben a ruhában és cipőben ez nem épp úgy ment ahogyan elképzeltem. Kazu még jóval a kijárat előtt elkapott, hogy beszélnie kell velem.
- Oké, de gyorsan mert ha beszélsz nem tudok gondolkodni és ha nem tudok gondolkodni, akkor keresnem kell egy hidat ami alatt alhatok a flancos rucidban. - mosolyogtam rá most már cseppet sem együtt érzően, sőt vehetjük ezt inkább vicsorgásnak is.

Tudtam én, hogy ez a nő nem normális, de ennél azért kisebb hisztit vártam tőle, hiszen a legfontosabbat még fel sem fedezte, hála az égnek. De azt hiszem a kifakadásából, amelyet zavaró módon az én hangomon tett meg, már rájöttem, hogy az a macska került a testembe, akinek a helyén most éppen én tartózkodom. Szuper, ráadásul teljesen különbözünk. Már csak ez hiányzott, nagyon gyorsan vissza kéne térni, Megami mindjárt megjelenik és az anyját akarja majd, nem egy macskát.
- A ruha marad, az az én egyik kedvencem! - válaszoltam neki sértetten, hiszen én nem kezdtem kritizálni az ő kinézetét, és ezt a piszok kényelmetlen madrágot, akkor tegye már meg ő is, hogy nem akad ki, amiért tűsarkút kell viselnie. A testcserét nem én kértem! - Kazu vagyok, az én testemben vagy! - néztem rá hidegen, miközben kezdett komolyan felmenni bennem a pumpa a kifakadására. Oké, ő is ki van akadva, de azért mindennek van határa. És ez itt már messze túlment rajta! - Egyébként én ezt a stílust szeretem! - tettem hozzá, hiszen nem volt kedvem kifakadni neki, hogy mini szoknyában és nadrágokban nem járhatok, hiszen akkor feltűnő lenne, hogy nincs velem minden rendben odalenn. Nem, ezt majd kettesben közlöm vele. - Szerinted én örülök a vérmacskának? A kislányom Megami mindjárt megtalál, mit csináljak? - néztem rá hidegen, miközben próbáltam nem összeomlani. Nem lehet, nem éri meg, ráadásul pedig a higgadság fegyver.
Azonban mielőtt még komolyabban folytathattam volna a gondolkodást, megjelent egy újabb hang, Merlintől, és közölte, hogy mehetünk, de csak hat nap múlva lesz változás. Nem, nem akarok hat napot így tölteni el. - Veled beszédem van! - néztem rá a lányra, miközben kiléptem az ajtón, és rögtön mellette vártam rá. Most meg kell nagyon gyorsan beszélnünk, hogy mi legyen itt....

Mikor Xavi a lovával elkapta Marcust feladtam ezt az egész szarságot, csak ki akartam jutni, miközben nagyon nem néztem feléjük. Csaj lettem. Ezt fel kell dolgoznom, ami elég nehéz lesz, de hirtelen megjelent a hapi, közölte, hogy na, akkor itt a vége, húzzunk a francba, amiért hálás voltam, azért már kevésbé, hogy hat napig csaj leszek, de beletörődtem. Nem láttam értelmét bárkinek is köszönni. A két csaj megzakkanva testet cserélt, Marcus meg Xavival lovagolt. Tudok gratulálni. Egy búcsúsóhaj közepedet az ajtóhoz léptem, egy elegáns rúgással kifordítottam a helyéről, és halk szitkozódás tömkelegével kisétáltam, majd visszaólálkodtam Tündérrejtekbe, bezárkóztam a szobámba, és vártam, hogy leteljen a hat nap.

- Remélem jól éreztétek magatokat a Rémségek kicsiny tárházában, hat nap múlva majd minden helyre jön - jelent meg Merlin mosolyogva, majd egy neon zöld ajtó jelent meg előttük, amire a Kijárat volt felfestve nagy vörös betűkkel.

Ezúttal Daniell(e) ment Xavit kirángatni a Barbie babák közül, és láthatóan igen érzékenyen érintette Xavi mélységes szerelme az irányomban. Ehh... Mibe csöppentem én? Inkább egy szót sem szóltam, már röhögni sem volt kedvem Daniell nővé válásán. Jussunk már ki inneeeen, már kezd minden unalmassá válni... Épp hogy ezt végiggondoltam volna, meghallottam, miket nyögdécsel Xavi. Hát kapásból felröhögtem. Ne, ezt én már nem bírom ép ésszel. Ez már fáj. Szerencsétlen srác mennyire égni fog, amikor visszakapja a józan eszét... Ekkor azonban felugrott a pónilóra és eszeveszetten vágtatni kezdett felém. Komolyan ledermedtem. Úristen, ez most fel akar nyársalni annak a lónak a szarvára?! Hogy ha az övé nem lehetek, ne legyek senkié?! Ám mire ezt végiggondoltam, már oda is ért elém, fejbe csapott egy óriási piros tulipánnal és felrángatott maga mellé a nyeregbe. Elszörnyülködve a kezembe temettem az arcom, ahogy Xavi boldogan vágtatott velem mindenfele az ocsmány rózsaszín teremben.
- Jól van, megbocsátok... - suttogtam kimerülten, ahogy a tulipánt szorongattam, és inkább meg se próbáltam leszállni a lóról. Addig jó, amíg itt ülünk, addig talán nem próbál meg még inkább rám mászni...

Az érzelmeim heves reakciót váltottak ki a szerelmemből. De nem haragszom rá, amiért visszalökött a cédák karjai közé. Megérdemeltem, megbántottam! Nem lett volna szabad csak úgy leállnom velük. Meg is kaptam a büntetést, a barbie ismét a koronaékszereimet pécézte ki magának. Lerogytam a földre, miközben könny csordult ki a szememből. Részben a fájdalomtól, részben Marcus elutasítása miatt. Ismét a földön nyögdécseltem. – Semmi baj, szívem. Megérdemeltem, és tudom, hogy te megérted, ha egy ideig nem lehet majd köztünk testi kapcsolat, hisz az igaz szerelem, amilyen a miénk… - még akkor is tovább szövegeltem, mikor a csaj, aki tulajdonképpen pasi, csak hát ugye… na szóval kirángatott a babák karjai közül, s talpra állított. – Mindent kibír. – adtam meg magamnak a végszót, majd ismét a földre rogytam. Úgy döntöttem, ha már mindig mindennek az a vége, hogy én a padlót nyalom, jobb lesz, ha ott is maradok. Lassan, észrevétlenül négykézláb mászni kezdtem az egyik sarok felé, ahol a póni legelészett. Egy óvatlan pillanatban megragadtam a sörényét és felkapaszkodtam a hátára, majd mielőtt vágtába fogtam volna, két lábra emelkedett, de mivel nyeríteni nem volt hajlandó én meg tettem, szigorúan csak a hangulat kedvéért. - Gyiiiiiiiiii - s Marcus felé nyargaltam vele. Elmosódottan észleltem a körülöttem lévő világot, valami olyasmit is hallottam, hogy Kazu nem elégedett a testével és a másik csaj is sipítozott, de én most szerelmem meghódításával voltam elfoglalva – Kérlek, bocsáss meg nekem! – kiabáltam, miközben elkaptam a levegőben szálló óriás tulipánt, s Marcus felé nyújtottam, de közben nem tudtam irányítani a hátast, így a pacika egyenesen szerelmemnek rontott, s én, hogy mentsem a menthetőt, elkaptam vágyálmaim netovábbjának a kezét és felrángattam magam mögé a nyeregbe. Az más kérdés, hogy nem épp szabályos módon ülte meg a pónit.

Merlin már megint bejött.
Kezdek félni gondoltam és sajnos igazam is lett. Csak azt éreztem, hogy zuhanok aztán egész máshonnan látom az eseményeket, á biztos csak átvarázsolt máshova. De aztán végignéztem magamon.
- Mi ez a ruha rajtam? - majd megláttam a testemet egy hasonlóan riadt arckifejezéssel ott állni ahol hagytam. Dühösen magamhoz sétáltam volna, ha közben nem akartam volna nyolcszor pofára esni a kissé karneváli ruhában és a tűsarkúban. - Ki vagy és mit keresel a testemben és én kinek a testében vagyok? - akadtam ki. - És egyébként is hova készültél te ebben a göncben? - nagyon rossz volt saját magamhoz ilyen hangon beszélni. De legalább megint rájöhettem, hogy csinos vagyok és jó az illatom. Aztán tüsszentettem egyet és rájöttem kinek a testében vagyok.
- Ááááááááá. - kezdtem el üvölteni mint egy idióta. - Miért pont egy bolhás, nyavalyás vérfarkas testében kellett kikötnöm?

Láttam az elfecskén, hogy nem örül a megjegyzésemnek, de jobb volt, hogy tudta, mindenkinek van egy oka, hogy a nem létező férfiasságát bámulja. De jó vicc lesz ez így, a legszívesebben most rögtön képen röhögném még egyszer, de inkább nem teszem meg. Bár ki tudja, lehet, hogy Merlin tudna az én problémámmal is valamit kezdeni a végén, az meg nem lenne hátrány semmiképp sem. De nem, ezt inkább nem mondom meg neki, elvan az ő fantáziája anélkül is. Helyette inkább azt néztem végig moziban, ahogyan a fiú, Xavi, ahelyett, hogy továbbra is engem idegelt volna a tűsarkúim miatt, hirtelen irányt váltott és a Marcus nevű elfre kezdett rámászni. Nem mondom, nem rossz kis páros voltak ezek ketten, jól mosolyogtam magamban azon, amit levágtak, amíg a szerencsétlenje be nem repült a barbiek közé.
Utána pontosan nem is tudom, hogy mi történt, csak annyira emlékszem, hogy elsötétedett minden egy pillanatra, és amikor végre kinyitottam a szememet újra, a sarokban ültem és önmagamat bámultam. Remek, ez mégis mi a fene? Hirtelen lenéztem a testemre, és ekkor jöttem rá, hogy ez biztosan nem az enyém. Nem nadrágban jöttem, azt bizonyos okokból soha nem hordok, ráadásul az én hajam fel volt tűzve. Ne, azt hiszem a lánnyal helyet cseréltem.
- Ez nagyon rossz vicc, nem akarok ennek a lapos tyúknak a testében lenni! - kiáltottam fel idegesen, miközben azonnal felpattantam, hogy jobban körül tudjak nézni. Persze ebből a magasságból csak, hiszen a nő nálam jóval alacsonyabb volt eredetileg, és a magassarkút sem tolerálta. Remek. - Ezen után mondja valaki, hogy Danielle járt rosszul. - jegyeztem meg ironikusan, miközben megpróbáltam a lehető legnormálisabban logikus magyarázatot is találni a dolgokra. Csak ez így ne maradjon, én nem akarok ilyen lenni, és fogadni mernék, hogy ő még kevésbé tolerálja a helyzetet.

-Remélem, Marcus...
Válaszoltam neki, mikor valami normális dolgot mondott, és hálás voltam, hogy nem röhögött ki telipofával. A csaj megjegyzésére felsóhajtottam, de nem tudtam máshogy ülni, hogy képzeli? Törökülésben? Az sem jó, és bakker a földön ülök, nem fogom keresztbe tenni a lábam. De a végén az lett belőle.
Mikor Xavi elkezdte csesztetni Marcust felsóhajtottam, és elnéztem, majd arra eszméltem, hogy a srác a barbiek közt kötött ki. Felálltam, odamentem, egy mozdulattal szétszedtem a csajok izomzatát, képességemnek hála, majd kirángattam közülük nyomorultat.
-Te meg ne csesztesd, mert újraélesztem a barátnőidet.
Vetettem oda a srácnak, majd elengedtem, így a földre esett.

Merlin büszke volt magára, mert szemmel láthatólag nagy felfordulást okozott, de ha már lúd akkor legyen kövér is, és ennek következtében hamarosan a vérfarkas lány, és a vérmacska egymás testében találták magukat. Merlin meg láthatatlanul kárörvendően vigyorgott, és még a felfordulás megkoronázásaként Marcus amihez hozzá ér és nem élőlény az porcelánná változik, még az étel is...

Daniell láthatóan megsértődött a reakciómtól, de hát most mit várt...? Még kifejezetten aranyos voltam vele, hogy nem röhögtem a képébe, úgyhogy én a helyében nem durcáznék, mint egy ötéves. Megrántottam a vállam és hagytam, hadd mélyedjen el bánatában, hogy nővé változott. De amikor Merlin még női ruhát is varázsolt rá... Már komolyan nem tudtam elfojtani a kuncogást, és inkább igyekeztem nem ránézni, nehogy még a végén halálosan megsértsem...
- Nyugi, Dan, találunk valami megoldást, hogy visszaváltozz - néztem rá ismét azzal a komoly képemmel, amikor már éppen hogy csak kibírom, hogy ne kezdjek el sikítva röhögni. De ekkor a bongyori fejű srác megszólított, feltűnően... mézesmázos hangon. Odakaptam a fejem; olyan nyálcsorgatva meredt rám, hogy fájdalmasan elfintorodtam. Miért mindig én? Az a vénember ezzel a szerencsétlennel is csinált valamit, láthatóan teljesen meg volt babonázva tőlem... Odajött hozzám, és komolyan úgy viselkedett, mint amikor egy nagyon béna csaj fel akarja szedni álmai pasiját. Undorodva felhúztam az orrom, ahogy végigsimított a mellkasomon.
- Jól van, Xavi, de szerintem az a Barbie most nagyon féltékeny... Nem akarsz még kánkánozni vele egy kicsit, hogy kiengeszteld? - azzal a ruhájánál fogva felemeltem és belöktem a többi eszeveszettül táncoló baba közé, s az egyik pont akkor lendítette fel a lábát, amikor Xavi elébe tántorodott... Szép rúgás!

Felháborodásomban csak tátogni tudtam, miközben a ujjaimmal még mindig Kazu, mint megtudtam így hívják, felé böktem. Ez aztán már a habos süti teteje. Ő lép rám és még neki áll följebb. – Már megbo… - hiába találtam meg a hangom, az újra megjelenő szakállas hapi belém fojtotta a szót. Már lassan kezdem kiérezni a dolog lényegét. Öreg apó a porondon, csiribi-csiribá valami történik. Ezúttal megint Daniella-t szúrta ki magának, bár őszintén szerintem jó ötlet volt, hogy nemének megfelelő ruhát kapott végre. Közben észrevettem egy másik nőt is, aki eddig némán várakozott. – Szia… - fordultam a lány felé, majd ismét tátva maradt a szám. Megláttam a földkerekség legszebb, legdögösebb, legokosabb, legerősebb, legviccesebb és legleglegtökéletesebb lényét, történetesen álmaim szerelmét. – M-A-R-C-U-S – suttogtam a nevét, s megfeledkezve mindenki másról fátyolos tekintettel megindultam felé. – Tudod, az a kis kaland a Barbie-val… - megálltam mellette, s nekidőltem a falnak. – Nem jelentett nekem semmit. Engem csak te érdekelsz … - csábosan megrezegtettem a pilláimat, majd közelebb araszoltam hozzá, s végig simítottam a mellkasán.

Már rá sem tudtam nézni arra a szerencsétlen fazonra, akinek balószínűleg a golyóin járt kánán táncot a barbie baba, így elkezdtem a szobát mustrálni. Nekem sem éppen átlagos az ízlésem, szeretem a komplikált ruhákat és a barokk stílust, de ez nálam is ütötte ki a biztosítékot. Ez minden, csak nem rendes kínzókamra. Az biztos, hogy szenved benne az illető, csak nem éppen úgy, ahogy azt elvárnák tőle. Inkább amolyan szemnek való kínzás ez az egész. De nem folytattam a gondolatmenetet, a szomorú emberke hangja vissza rántott a jelenbe, miközben közölte velem, hogy tönkre tettem a kezeit. Aha, akkor asszem megvan, hogy mire léptem rá a vattacukor szőnyeg alatt.
- Hát nem is tudom ki fetrengett fél méter cukor alatt, észrevehetetlenül... - replikáztam, hiszen nehogy már nekem legyen bajom abból, hogy ő nem tud a vízszintes talajon megállni, csak kiterülni. Én ugyan nem tehetek róla, hogy ott volt, ga zavarják a sérülések, következőre próbáljon meg állni. - Kazu vagyok... - vettettem még oda neki a bemutatkozásra, de annyira nem izgatott a dolog, az sokkal jobban, hogy a kislányom merre járhat. Fogadni mernék, hogy ő nagyon is élvezi a helyet...
- Megbocsásson kisasszony, de a helyében miniszoknyában ilyen módon nem ülnék... - jegyeztem meg az elfnek, mivel sikerült a kis mágusnak női fehérneműt is rábűvölnie, minek eredményeképpen most nagyon is sok látszott abból, hogy a lába között nem az van, amire nekem még sikerült ráesni és letapogatást végezni rajta. Bár inkább nem mondok semmit, mivel mélyebb dekoltázst is kapott, mint én, pedig nekem aztán nem szokásom ott bármit is takargatni...